1Felele pedig Jób, és monda: 2Még most is keserû az én beszédem; súlyosabb rajtam a csapás, ha panaszkodom. 3Oh ha tudnám, hogy megtalálom õt, elmennék szinte az õ székéig. 4Elébe terjeszteném ügyemet, számat megtölteném mentõ erõsségekkel. 5Hadd tudnám meg, mely szavakkal felelne nékem; hadd érteném meg, mit szólana hozzám. 6Vajjon erejének nagy volta szerint perelne-é velem? Nem; csak figyelmezne reám! 7Ott egy igaz perelne õ vele; azért megszabadulhatnék birámtól örökre! 8Ámde kelet felé megyek és nincsen õ, nyugot felé és nem veszem õt észre. 9Bal kéz felõl cselekszik, de meg nem foghatom; jobb kéz felõl rejtõzködik és nem láthatom. 10De õ jól tudja az én utamat. Ha megvizsgálna engem, úgy kerülnék ki, mint az arany. 11Lábam az õ nyomdokát követte; utát megõriztem és nem hajoltam el. 12Az õ ajakinak parancsolatától sem tértem el; szájának beszédeit többre becsültem, mint életem táplálékát. 13Õ azonban [megmarad] egy mellett. Kicsoda téríthetné el õt? És a mit megkiván lelke, azt meg is teszi. 14Bizony végbe viszi, a mi felõlem elrendeltetett, és ilyen még sok van õ nála. 15Azért rettegek az õ színe elõtt, és ha csak rá gondolok is, félek tõle. 16Mert Isten félemlítette meg az én szívemet, a Mindenható rettentett meg engem. 17Miért is nem pusztultam el e sötétség elõtt, vagy miért nem takarta el elõlem e homályt?!