1A karmesternek, Jedútúnnak: Dávid zsoltára. Ezt határoztam: vigyázok szavaimra, hogy ne vétkezzem nyelvemmel, megzabolázom számat, ha gonosz ember kerül elém. 2Néma voltam, szótalan, hallgattam, de ez nem volt jó, fájdalmam kiújult. 3Szívem fölhevült bennem, míg sóhajtoztam, lángra lobbantam, nyelvemmel beszélni kezdtem: 4Add tudtomra, URam, életem végét, meddig tart napjaim sora, hadd tudjam meg, milyen mulandó vagyok! 5Íme, arasznyivá tetted napjaimat, életem ideje semmiség előtted. Mint egy lehelet, annyit ér minden ember, aki él. (Szela.) 6Árnyékként jár-kel itt az ember, bizony hiába vesződik. Gyűjtöget, de nem tudja, ki fogja hasznát venni. 7Így hát mit várhatok, Uram? Egyedül benned reménykedem! 8Ments meg az ellenem vétőktől, ne engedd, hogy a bolondok gyalázzanak! 9Néma maradok, nem nyitom ki számat, hiszen te munkálkodsz. 10Vedd le rólam csapásodat, elpusztulok sújtó kezed alatt! 11A bűn miatt büntetéssel fenyíted az embert, tönkreteszed szépségét, mint a moly. Mint egy lehelet, annyit ér minden ember. (Szela.) 12Hallgasd meg imádságomat, URam, figyelj segélykiáltásomra! Könnyeim láttán ne légy néma, mert jövevény vagyok nálad, zsellér, mint minden ősöm. 13Ne nézz rám haraggal, hadd viduljak föl, mielőtt elmegyek, és nem leszek többé.