1A karmesternek, Jedútúnnak: Ászáf zsoltára. Hangosan kiáltok Istenhez, Istenhez kiáltok, hogy figyeljen rám. 2Nyomorúságom idején az Úrhoz folyamodom, kezem éjjel is kitárom feléje lankadatlanul, de lelkem nem tud megvigasztalódni. 3Istenre gondolok, és csak sóhajtozom, róla elmélkedem, és elcsügged a lelkem. (Szela.) 4Szemeimet nyitva tartod, szótlanul hánykolódom. 5Gondolkozom a régi napokon, a hajdani esztendőkön. 6Eszembe jutnak énekeim éjjelente, szívemben elmélkedem, és ezt kutatja lelkem: 7Vajon végleg eltaszít az Úr, és nem tart tovább jóakarata? 8Végképp elfogyott szeretete, érvénytelen lett ígérete nemzedékről nemzedékre? 9Elfelejtette kegyelmét az Isten, vagy elnyomta irgalmát a harag? (Szela.) 10Az az én bajom, gondoltam, hogy megváltozott a Felséges jóindulata. 11Emlékezem az ÚR tetteire, visszagondolok hajdani csodáira. 12Végiggondolom minden tettedet, elmélkedem dolgaidon. 13Szent a te utad, Istenem! Van-e oly nagy Isten, mint a mi Istenünk? 14Te vagy az Isten, aki csodákat tettél, megismertetted erődet a népekkel. 15Megváltottad hatalmaddal népedet, Jákób és József fiait. (Szela.) 16Láttak téged a vizek, ó Isten, láttak a vizek, és megremegtek, a mély vizek is reszkettek. 17A felhők ontották a vizet, a magas fellegek mennydörögtek, nyilaid pedig cikáztak. 18Mennydörgésed hangzott a forgószélben, villámok világították be a világot, reszketett és rengett a föld. 19Utad a tengeren át vezetett, ösvényeid a nagy vizeken, lépteid nyoma nem látszott. 20Mint nyájat, úgy vezetted népedet Mózes és Áron által.